Amikor Bettyke egy éves lett úgy gondoltam, hogy ideje iskolába járnia.Több iskolát megnéztünk, de egyik sem nyerte meg a tetszésemet.

Valahogy már akkor éreztem, és tudtam, hogy Betty nem egy átlagos kiskutya, vele különleges bánásmódot kell alkalmazni. Egyik kiképzõ sem ismerte fel az õ jellemét, amíg rá nem találtunk a Vakvezetõ Kutyakiképzõ Iskola vezetõjére Vasteleki Péterre.

Róla csak jót tudok mondani. Õ volt az elsõ olyan ember, aki nemcsak a kutya fajtáját nézte, hanem a kutya jellemét is. Fantasztikus módon tudott közeledni a kutyákhoz. Látszott rajta, hogy az egész életét a kutyázásra tette fel. Nemcsak a vakvezetõ kutyák kiképzésében volt profi, hanem a leglehetetlenebb kutyához is megtalálta a hangot, a stílust, a kiképzés formáját.

Elve, hogy nem a kutyát kell elsõsorban tanitani, hanem a gazdit.

Betty soha semelyik iskolában nem volt hajlandó úgy teljesíteni mint nála. Jól érezte magát, produkálni akart, és örült ha sikerült valamit elérnie.

Betty egy különleges kutyus, nem olyan mint többi, talán nem is kutya, csak egy kutyabundiba bújtatott hatalmas szeretetcsomag.

Betty soha nem tudna embert megtámadni, õ bízik az emberben, rendkívül jóindulatú. Péter ezt rögtön felismerte nála, és rögtön tudta, hogyan bánjon vele.

Sikerült annyit kihozni belõle, hogy 95 ponttal levizsgázott.

Mikor Bettynek a kicsinyei olyan korba kerültek, hogy iskolára érettnek éreztük, levittük az iskolába bemutatni õket.

Hát, mit mondjak, most éreztem elõször,hogy milyen is egy igazi német juhász. Mind a két kicsi, hatalmas erõbedobással dolgozott, nem féltek semmitõl. Jelenleg, Péter szerint az iskola legjobb tanulói. Hihetetlenül bátrak, ügyesek, nem gond nekik az akadály, az apportírozás, az õrzõ-védõ gyakorlat.

Büszke vagyok rájuk nagyon!!

 

 

 

A Mami után mi is iskolába mentünk.....