1995. augusztus 5. Közös életünk kezdõ napja. Nagyon sok tekintetben hasonlítottunk egymásra, azonos az izlésünk, azonosak voltak a vágyaink, de ami a legfontosabb, a mindkettõnkben tomboló állatok iránti szeretet. Házasságunk elsõ éveit Danika öreg spánielünk aranyozta be. Egy nagyon vadóc, öntörvényû, makacs kiskutya volt, amíg Pistit meg nem ismertük. Aztán az évek során rá is átragadt a nyugalom, a béke és egy rendkivül szelid békés kis kutya lett belõle.

Aztán sajnos jöttek a bajok, a betegségek, az öregkori problémák. Én akkor ugy éreztem, nekem soha többé nem kell kutya, mert bár még Danika élt, már rettegtem a gondolattól, hogy egyszer elveszítjük, és nem akartam ezt az érzést még egyszer megélni.

Pisti úgy gondolta, hogy kellene nekünk még egy kutya. Én tiltakoztam, de mikor a lányom Andi is mellé állt és már ketten gyõzködtek, beadtam a derekam, csak azt kértem, akkor hadd teljesüljön gyerekkori álmom, és legyen német juhászunk, egy kislány.

1998. január 15-én megszületett álmamim kutyája. Április 13-án már a karjainkban tarthattuk, a kis fekete gombóckánkat. És Danika nem bántotta, csak szaglászta, ellenõrízgette. És Betty boldogan tûrte.

Szeptemberre Danikánk olyan súlyos állapotba került, hogy fájó szívvel, de közel a 16. születésnapjához el kellett õt engednünk az örök vadászmezõkre.

Mezõberényben, ahol anyósom él, gyönyörû sirt csináltunk neki, futó rózsabokor öleli körül a sírját. Emléke örökké a szivünkben él.

1999. május. Sétálni indultunk Bettykével, a húgom családjával, és Alfi kutyával. Egyszercsak csak egy fekete kis gömbvillám pattant elénk. Gyönyörû fényes szõr, fekete pracli, fekete gyémánt körmöcskék, csillogó szemek, amik kérdõjelként tapadtak ránk. És ez a kis fekete plüss kutya 10 km-t gyalogolt velünk, és nem hagyott ott. Andi lányom hatalmas könnyeket eresztve könyörgött vigyük haza, ne hagyjuk az utcán, majd csak találunk neki gazdit. Én már sejtettem mi lesz ennek a vége, de tényleg nem volt szívem az utcán hagyni.

Itthon megetettük, megitattuk, majd a fáradtság erõt vett rajta, és mély álomba zuhant. Akkor alaposan megnéztem és láttam, hogy kislány. Korát a fogaiból ítélve, 3-4 hónaposra saccoltam.

Kerestünk neki gazdit, de mire valaki elvitte volna, már annyira a szívünkbe lopta magát, hogy úgy gondoltuk megtartjuk. A neve Athina lett, de csak Tina, vagy Tincsi, a becézõ formája maradt meg.

Aztán tovább szaporodtunk. Andika egyszer egy befõttes üveggel jött haza a munkahelyérõl, abban egy ici-pici aranyhörcsög. Riadtan mondta, hogy ki akarták tenni az utcára, mégsem hagyhatta.

És mi meg mint igazi jó gazdik, mindjárt fészket készítettünk neki. A neve Sony lett. És szegény nagyon szomorú volt egyedül, ezért pár hét múlva vettünk neki egy társat, egy gyönyörü fekete szíriai hörcsöglányt. Mert Sonyka is lány volt. Pár napi harc után a legnagyobb békességben éltek együtt.

Egyszer, egy bevásárlás alkalmával, betértünk egy állateledel, és felszerelés boltba, ahol megláttam egy gyönyörû kis szõrgombócot, egy tengeri malacot. Gyors telefon Pistinek, mit szólna hozzá?...... a válasz, természetesen :Jöhet a malac!

Igy került haza Lajos úr.

És persze õ is társtalan, mégse lehet egyedül, ezért vettünk egy másik malackát is, egy oroszlán kinézetû kicsi lányt, Lilikét.

Igy éltünk boldogan, Bettyvel, Tincsivel, Sonyval, Döncikével, Lajos úrral, és Lilikével.

Néha vendégségbe fogadtunk másokat is, mikor az anyu nyaralt, itt volt a kis kanári madara, vagy mikor a húgomék nyaraltak, nálunk volt a kutyájuk Alf.

Tudtuk, és éreztük mekkora felelõsség állatot tartani, hisz nem elég õket szeretgetni. Mindegyik más ellátást, foglalkozást kívánt, és mi igyekeztünk mindent megadni nekik.

Kettõnk élete így volt boldog, így volt teljes. Mi nem mehettünk nyaralni, de nem is vágytunk rá, nem akartunk az állataink nélkül lenni.

Persze a növények szeretete is életünkhöz tartozott. Szorgalmasan jártunk a Füvészkertbe, ahol szebbnél szebb dolgokat láttunk, és vittünk volna haza mindent, de sajnos a lakótelep, a panel nem alkalmas a növények tartására. Nagyon sok növényünk ment tönkre.

Az Állatkertbe is nagyon szerettünk járni, ahol a vadállatok látványa ragadta meg a fantáziánkat, de uganúgy gyönyörködtünk az apró rágcsálókban, a hüllõkben, mint az elefántok méltóságteljes tartásában, vagy a kolduló zsiráfok kék nyelvében.

Lassan hét éve vagyunk házasok, és életünk minden percét boldogan, kiegyensúlyozottan töltjük.

A tobbi oldalon még mesélünk, Bettyke kicsinyeirõl, vagy Lilike két kis kölykérõl is, sok-sok fényképpel illusztrálva, de szó lesz anyósom kutyájáról is, aki többször volt itt vendégségben.

És mesélek Bóbitáról, aki egy nagyon kedves kis fekete tengerimalac, és szintén a mi életünk egyik bearanyozója.