irasok

Beteg kutya

Csak nyöszörög, sírása könnytelen
S az égre szűköl árván, csöndesen.

Valahol a fényeken túl
Ami szép volt, s elmúlt, újra vár
Valahol, az árnyakon túl
Újra befogad a távoli táj
Ahol ő, aki elment már, ott kézen fog majd újra
Odaérsz, hol eleven a múlt
Mikor elindulsz a végtelen útra

Az elveszett játékok életre kelnek
És körbe kigyúlnak a fények
Ó, régen várnak ránk az örökre szépek
Nincs még rá szó,
Milyen az a múlt bolygó

Valahol, az alkonyon túl
Hova annyi fénylő csillag hullt
Valahol az álmon is túl
Már a harag is a múltba simult
És távol a vonzástól még nyílik másik távlat
Az a hely, mit nem hagy el a fény
Soha nem üzen a földi világnak

S az elégett mécsesek újra kigyúlnak
És összesimulnak az évek
Ó, ott ébrednek ők, az örökre szépek
Új ország vár, vissza sose enged már

Ott van a múltunk egy távol tájon
S az elveszett éveket el lehet érni újra
Nem süllyed le semmi, ha nem felejtjük el
Ha élnek az emlékek még valahol

Ó, régen várnak ránk az örökre szépek
Új bolygó vár, egy földöntúli világ
Másik békés táj.

Egy híd köti össze a földet az Éggel,
ez a szivárványhíd, mely
csodás színekkel ragyogóan ível
földig érő tarka ívvel.
Innenső oldalán a hídnak
pompázó virágok nyílnak,
friss-zöldek a pázsitos rétek,
üdék a völgyek, dombvidékek,
örök a tavasz, nem esik a hó.
Van bőséggel ennivaló,
mindig lágy-meleg az idő,
a víz is mindig frissítő.
Ha egy kedvencünk kihűl,
erre a szép helyre kerül
Az agg, megtört állatok
itt lesznek újra fiatalok,
újra épek a megcsonkultak
és egész nap csak játszadoznak.
Az én macskám is itt lakik,
és nagyon vár már valakit.
Hisz egy hiányzik csak neki:
Nincs itt vele, ki szereti;
hát hancúrozik egész nap,
míg el nem jő a pillanat.
Most hirtelen abbahagyja:
- orra tágul, füle feláll;
lába remeg, szűkül a szempár,
rohanni kezd, megjött a gazdi!-
S hogy megérzett és meglátott,
hozzád rohan a barátod,
csókolgatod újra meg újra,
belenézel hűséges szemébe,
és indultok. Majd elérve
a csodák útjának végére,
a szivárványhídon együtt mentek át
és ez lesz nektek az igazi mennyország.

Csalódni kell százszor és ezerszer, hogy boldogok legyünk egyetlen
egyszer.
Nem az a fájdalom, zokogva sírni, hanem zokogó fájdalmat mosolyba
fojtani.

" Ő a másik szem, mely átlát a felhőkön, a másik fül, mely a szél zúgásán
is áthall.
Egy kis rész belőlem amely a tengerig elér. Ahogy a lábnál pihen,
amint a legkisebb mosolyomra is farkcsóválással válaszol, s a fájdalmas
pillantás, ha nélküle indulok el, ezerszer elmondta már,hogy egyedül értem
él. /Talán bele is betegszik az aggodalomba, ha nincs velem, hogy
gondoskodjon rólam./ Amikor rossz vagyok, könnyen megbocsát. Amikor mérges
vagyok, addig mókázik, mig meg nem nevettet. Ha bolond vagyok, nem neheztel
érte. Amikor elégedett vagyok, ő büszke magára. Nélküle nem lennék önmagam.
Vele erőm teljében vagyok. Ő maga a hűség. Általa tanultam meg, mi az
odaadás. Általa ismertem meg a titkos nyugalmat és békességet. Megtanított
figyelni olyan dolgokra, amelyeket korábban észre sem vettem. Amikor
térdemre teszi fejét, elmúlnak az emberi fájdalmaim. Ha mellettem van,
megvéd a sötétségtől és a világ más, ismeretlen dolgaitól. Megígérte, hogy
várni fog rám....akármeddig...akárhol - ha szükségem lesz rá. És én
tudom,hogy szükségem lesz - ahogy mindig is volt. Ő az én kutyám." /

Ha valaha is szerettél egy állatot, azokra a napokra egy életen át emlékezni fogsz. Az Első Nap boldogsággal teli amikor hazaviszed az új barátodat. Talán heteket töltöttél korábban, hogy eldöntsd milyen fajta legyen. Lehet, hogy sok tenyésztőt és állatorvost is megkérdeztél és hosszasan kutattál egy tenyésztő után.Vagy talán egy röpke pillanatban kiválasztottál egy ostobácska kinézetű kis tökfejet egy menhelyen egész egyszerűen azért, mert megérintette a szíved. És amikor hazavitted és azt látod, hogy felfedezi a lakást és kiválasztja a kis helyét a hallban vagy a belső szobában, akkor lassan elkezdődik egy tiszta szeretet ami éveken át elkísér.
A Második Nap nyolc, kilenc, vagy tíz év után jön el. Ez a nap is olyan mint a többi, szokásos és unalmas. De meglepve tapasztalod, hogy amikor ránézel régi barátodra, a kort látod ott ahol régen az ifjúságot. Lassú, megfontolt lépteket látsz ott, ahol valaha erőt. És látod, hogy alszik, olyankor, amikor régen éber volt.
Megváltoztatod az étrendjét, és lehet, hogy egy-két tablettát is kap a vacsorához.
Mélyen legbelül egy növekvő félelmet kezdesz érezni, ami egy közeledő végtelen ürességet jelez.. És ez a nehéz kegyetlen érzés elkísér addig, amíg a Harmadik -utolsó- nap is eljön.
És ezen a napon, amikor sem a kis barátod, sem Isten nem dönt helyetted, rájössz, hogy magadnak kell döntened a társad helyett lelked szerint. De a társad akárhogy is megy el, olyan egyedül érzed magad, mint egy magányos csillag a sötét égen.
Ha bölcs vagy, hagyod, hogy potyogjanak a könnyeid olyan szabadon és gyakran, ahogy akarnak. És látni fogod, hegy nem minden családtagod és barátod érti meg a fájdalmadat vagy vigaszodat.
De ha szeretettel emlékszel vissza azokra boldog időkre amíg veled volt, megérzed majd, hogy egy kis lélek -valamivel kisebb mint a tied- mindenhová elkísér téged azokban a magányos napokban. És amikor csak arra vársz, hogy bármi is, de történjen, akkor érzed, hogy valami kis szőrös hozzáér a lábadhoz -nagyon nagyon finoman-.
Amikor lenézel arra a helyre ahol a kedves , talán számodra legkedvesebb barátod feküdt valaha, mindig visszaemlékszel majd arra a három nevezetes napra. Az emlékek még fájóbbak lesznek és fájdalmas nyomot hagynak a szívedben. Ahogy az idő telik, a fájdalom mindig elő-előjön majd, egyszer elutasítod, később megint átérzed és ez nyugtalanná tesz. Ha elutasítod elszomorodsz, ha átérzed, mág rosszabb lesz. Akárhogyan is, a fájdalom fájdalom marad. De -biztosíthatlak- eljön a Negyedik nap is, amikor az emlékek mellett és a fájdalom mellett rádöbbensz valamire. Rájössz, hogy ha a kis barátod nem is, de a Szeretet él és csak a tied. A szeretet olyan különleges és olyan erős, mint amilyen a kis kedvenced életében volt.
Ez a szeretet örökké fennmarad, akárcsak a a mennyei illatú rózsa, ami fennmarad, ha a szirmai lehullanak is, a szeretet is megmarad és mindig újjáéled. Ez az a szeretet, amit kerestünk. Ez az az örökség, amit a kis barátunk ránk hagyott. Ez az az ajándék ami az életutunkon elkísér. Ez az ami csak a mienk. És ez az a szeretet, ami -ha eljön a mi időnk is, talán, hogy találkozzunk a kis barátunkkal- a birtokunkban marad.

Amikor egy kis kedvenced a világra jön egy út kezdődik, egy út ami egyre több szeretetet és odaadást hoz, mint amit valaha is ismertél mégis próbára teszi az erődet és a bátorságod.

Ha hagyod, ez az út megtanít sok mindenre az életről, magadról, de legfőképpen a szeretetről. Egyszerre csak megváltozol egy életre, és rájössz egy lélek nem érinthet meg úgy egy másikat, hogy ne hagyna nyomot benne.

Az út során sokat tanulsz arról, hogyan ízleld meg az élet egyszerű örömeit, az ugrálást a lehullott leveleken, szundikálást a napon, a pocsolyák örömeit, még akár egy elégedett vakarózást is a füleid között.

Ha sok időt töltesz kint, megtanulod hogyan tapasztalj meg különféle dolgokat, nem lesz meg nem vizsgált kő, levél vagy farönk, nem hunysz szemet, ha bokor zörög, még a belélegzett levegő ízét is megjegyzed, mint értékes tudást. A járásod lelassul kivéve ha az otthoni tányérodhoz sietsz. Egyre jobb természetbúvár leszel, a környék igazi ismerője.

Hosszabb idő után már csak megyünk előre, a céljaink megvalósulnak, az út célja élvezni a túrát.
Már nem vesszük észre a részleteket, -a színes gombákat a rothadó fatörzsön, a méhsejteket a juharfa csonkján, egy sast az ágon ülve.

Egyszer, ha úgy sétálunk ahogy a kutya szokott, felfedezünk egy egészen új világot. Megállunk; körülnézünk a tájon, szétrúgjuk a faleveleket és körülnézünk megint, fel, le és körben. És megtanuljuk amit minden kutya tud: a természet egy hihetetlenül összetett világ tele meglepetésekkel, az évszakok változásai csodálatos változásokat okoznak és hogy minden nap fontos önmagában is.

Még a házon belül is egyre jobban ráhangolódsz a téged körülvevő világra. Az ablak előtt találod magad, ahol a nyári rovarok gyülekezését figyeled, (Milyen különösek és milyen sokfélék!) vagy a szentjánosbogarak kattogását és villogását a sötétben.
Abbahagyod a szélben örvénylő falevelek figyelését, hogy beleszimatolj az eső utáni levegőbe. Nem az a fontos, hogy lényeges dolgok-e ezek, az a fontos, hogy ne hagyjuk az élet lényeges kis részleteit elsiklani.

Elkezdesz látszólag buta dolgokat csinálni, amit a kedvencet nem tartó barátaid nem értenek meg: harminc percet töltesz egy üzlet gondolái között keresve a macskaeledel jelét a dobozokon, vagy születésnapi csomagot veszel a kutyádnak, esetleg teszel még egy kört a ház körül a kocsival, mert tudod, hogy a kedvenced élvezi az utazást.
Gurulsz a hóban egy megrágott játékkal birkózva, futsz egy gumilabda után amíg a szemed keresztbe nem áll, vagy szaladsz a ház felé a fürdőköpenyed övét húzva úgy hogy a cicád üldözi. Mindezeket a szeretet nevében.

A házad egyre sárosabb és szőrösebb lesz. Kevesebb sötét ruhát vásárolsz, de több kötszertekercset. Kutyakekszet találsz a zsebedben vagy a pénztárcádban, és úgy érzed meg kell magyaráznod, hogy a régi műanyag bevásárlótáskád azért díszeleg a nappali szőnyegén, mert a cicád szereti a gyűrődő műanyag hangját.

Megismered a szeretet igazi mértékét, a rendíthetetlen, soha el nem múló szeretetet, ami azt mondja:" Nem számít hol vagyunk, vagy mit csinálunk, az sem számít, hogy az élet hogyan bánik velünk amíg együtt vagyunk. " Tartsd ezt tiszteletben, ez a legértékesebb ajándék amit élő lelkek egymásnak adhatnak, az emberek között nem találkozhatsz gyakran ezzel.
Megtanulod az alázatot is, többször is álltam megszégyenülve amiatt amit a kutyám tekintetében láttam.

És micsoda öröm és szeretet amikor megjelenek! Ő nem egy gyenge embert lát, aki néha akaratos, kedvetlen és goromba, hanem az ő csodálatos Társát. És ha mégis olyannak lát, ezeket egyszerű emberi hibáknak tekinti és nem gondolkodik azon mit tegyen. A szeretetet választja.

Ha viszonzod a figyelmességét és tanulsz ebből, mire az út véget ér nem egyszerűen jobb ember leszel, hanem az az ember akit a kedvenced büszkén nevezne szeretett barátjának.

Figyelmeztetnem kell, ez az út nem fájdalommentes. Mert a fájdalom is része a szeretetnek! Olyan biztos, mint ahogy a nap lenyugszik, egyszer ha a kis társad elmegy még nem követheted.
Meg kell találnod az erőt és a szeretetet, hogy el tudd engedni. Az ő idejük nagyon rövid a földön, túl rövid, különösen azoknak, akik szeretik őket.
Kölcsönadjuk őket, csak egy rövid időre és ez idő alatt nekünk adják az összes szeretetüket, a lelkük és a szívük minden centiméterét.
A macska, aki tegnap még kiscica volt, nagyon hamar öreg és törékeny lesz, sokat alszik a napon. A kis kölyök a határtalan energiájával egyszer csak fáradtan és gyengén ébred, az orrán ősz szőrszálakkal.
Lesújt a gondolat, mindig tudtuk, hogy az út egyszer véget ér, tudtuk, ha odaadjuk a szívünket, akkor összetörhetik.

Amikor az idő eljön és az út elkanyarodik oda amit már nem láthatunk, adunk egy végső ajándékot és útjukra engedjük őket, fiatalon és egészségesen megint.
"Minden jót barátom!" mondjuk, ha majd a mi utunk is véget ér, megint találkozunk.

Egyszer, nem túl régen élt egy ifjú, aki dalnoknak hitte magát. Egyik helyről a másikra utazott, zenélt és énekelt mindenkinek aki csak hallani akarta. Így elvetődött egy kis városba Fort Worth közelében Texas földjén.
Itt találkozott a Királlyal, aki kutyákat tenyésztett. A Király meghívta a Dalnokot a kastélyába, látogatóba és hogy játsszon neki. Egy napon a Dalnok elcsodálkozott a kastély udvarán, ahol a Király a kutyáit tartotta. Megfigyelte, hogy egy csomó kiskutya hever kedvetlenül az udvaron össze-vissza. Egyet kivéve...

Az udvar sarkában, ott ahol a lépcső leér a földre, volt egy nagy nedves szőnyeg, volt talán ötven kiló is. Ezt húzta vonta morogva, a maga félelmetes módján egy négy- talán öthetes kis német juhász, komolyan fenyegetve a szőnyeget, hogy a szemétbe kerül. A Dalnokra olyan mély benyomást tett az ifjú titán, hogy kérte a királyt, adja neki. Végül is két heti folyamatos könyörgés után a Király úgy ítélte, hogy elég idős már a kicsi és huszonöt petákért odaadta. A Dalnok örült, tudta, hogy ennyiért ajándék és soha nem fogja visszaadni a Királynak.

Ahogy telt az idő, a Dalnok és a kutya elválaszthatatlanok lettek. Együtt mentek mindenhová és mindent együtt csináltak. Tökéletesen összeszoktak, sőt tovább fejlődtek, kapcsolatuk szinte telepatikus lett. Ahogy megérett, a kutyus kicsit öntörvényű lett, kisebb dolgokban azt tett amit csak akart, de a jelentősebb problémákat a Dalnok nagy örömére megoldották.

Ahogy teltek az évek, a Dalnok saját kastélyba költözött és a kutya volt az őr. Jól ismerte a területét, őrizte a terület határát, ahová csak alapos vizsgálat után engedett be bárkit is. Éjszakánként a Dalnok ágyában aludt, de előtte meggyőződött arról, hogy minden rendben van. Semmi nem történhetett anélkül, hogy ne tudott volna róla.

A kutyus nagyon játékos volt, különösen a labdajátékokat szerette, de a frizbi volt a mindene. A frizbi szót nem lehetett kimondani úgy, hogy ne követte volna nagy hűhó!

Egy napon a Dalnok látta, hogy játék közben a kutyus biceg, sántít a hátsó lábaival.
A Dalnok megvizsgálta a kutyust, de nem látott semmi komolyat, így elvitte a falu állatorvosához. Az orvos csípőizületi diszpláziát állapított meg.
-Jellemző betegsége ez a korosodó nagy testű kutyáknak. A csípő genetikai eredetű betegség és nem gyógyítható- mondta. Nem lehet mást tenni, csak annyit, hogy ne terheljük meg a csípőt. A Dalnok megígérte, hogy mindent megtesz és megnyugodott, minden rendben lesz.

Egy nyári napon a Dalnok és a kutya a kastély szobájában élvezte a kellemes hűvös levegőt, amikor is a kutya felugrott és eliramodott, ki a hátsó ajtón. Később a Dalnok hallotta az ugatását a távoli éjszakában.
A Dalnok kiment megkeresni a kutyát, de látta, hogy a hátsó kapu nyitva van és a kutya kiszaladt.
Valaki hátul be akart jönni a kastélyba!

A Dalnok megpróbálta gyalog követni, de a kutyának nagy előnye volt. A Dalnok hazament a kocsiért és elindult megint. Egész éjjel kereste, bejárta az egész birodalmat. Nem találta.
Reggel értesítette a seriffet, elmondta mi történt és hogy a barátja most valahol kóborol, képes támadni is ha kell és nehogy ártatlanul bántsa valaki.
A seriff megnyugtatta és szétküldte az embereit keresni. Együtt keresték még órákon át. Az már biztos volt, hogy történt valami.
Amikor a Dalnok megint hazament, meglátta barátját az ajtó előtt, szemlátomást sértetlenül és jókedvűen, farkcsóválva állt ott.
Ez után már soha nem csavargott el.

Egy napon a kutya elkezdett mértéktelenül inni, literszámra itta a vizet, aztán felöklendezte mindet. Majd megint rengeteget ivott és újra öklendezett. Ezt néhányszor egymás után megcsinálta és a Dalnok aggódni kezdett. A kutya bár jókedvű és játékos volt, nem tudott úgy vizet inni, hogy megmaradt volna. És nem is evett rendesen.
Miután ez még egy napon megtörtént, a Dalnok megint elvitte az orvoshoz. A kilátások nem voltak jók. A nyelőcsövén keletkezett csavarodás miatt nem jutott elég étel és víz a gyomrába.
Az orvos megműtötte volna, de nagyon drága volt a műtét és a legjobb esetben is csak pár hónapot nyernek.
Volt egy halvány esély arra, hogy a probléma magától megoldódik történt már ilyen- de ez nagyon kicsi esély volt, az orvos javasolta a végső búcsút, az elaltatást.
Erre gondolni sem akart a Dalnok, hazavitte barátját és várták a csodát.
Valahol nagyon mélyen a Dalnok tudta, hogy kevés idejük maradt együtt, így attól kezdve megkülönböztetett szeretettel bánt vele. Attól kezdve nem ment sehová, éjjel nappal együtt voltak, beszélt hozzá, ölelte, kényeztette.
De a kutya egyre gyengébb és gyengébb lett. Ha kiment a dolgát végezni, alig tudott visszamászni a lépcsőn. Tétovázni és botladozni kezdett miközben felállt. Napok alatt jelentős súlyát elvesztette- de nem adta fel.
Egy este a Dalnok szomorú döntést hozott. Ha a barátja nem lesz jobban reggelre, akkor meg kell fogadnia az orvos tanácsát. Jobb ez, így mint végignézni azt, ahogyan éhen hal a betegsége miatt. A Dalnok betegnek és üresnek érezte magát. Aznap éjjel alig aludt, csak hánykolódott forgolódott, hirtelen ébredt fel, órákkal reggel előtt. Bódult volt, kába, mintha részeg lenne.
Valami hirtelen ötlettől vezérelve hívta a kutyát magához. Jött is ő, gyengén de hősiesen ragyogással a szemében. Boldog volt, hogy meglátta a Gazdát, a barátját, aki nagy öleléssel fogadta.
Rettegve a legrosszabbtól a Dalnok a kedvenc eledelét tette elé a tálban.
Nem evett.
Finom friss vizet is kapott.
Őrülten inni kezdett.
Aztán visszajött megint.
Nincs változás.
Eljött a rettegett pillanat.

Gondolkodás és érzelmek nélkül öltözött fel a Dalnok és hívta az orvost. Az orvos már rendelt.
Aztán hívta a kutyát.

-Na, itt az idő ?
A kutya felélénkült.
A Dalnok kinyitotta az ajtót és a kutya elindult a kocsi felé. Botladozva de boldogan, szeretett kocsival menni.
Nem tudott beugrani, a Dalnok emelte fel és tette be.
Elindultak, nem volt messze, pár háztömb a rendelő.

Amikor odaértek, a Dalnok a kocsiban hagyta a kutyát, hogy beszéljen az orvossal.
Amikor visszament, a kutya a padlón feküdt és volt valami a tekintetében. Tudta! Valahonnan tudta!
Ez a tekintet valósággal szíven szúrta a Dalnokot. Hívta a kutyát, de az nem jött. Hívta megint és megpróbálta elrejteni a fájdalmát. Nem jött. Csak feküdt ott, a tekintetével azt mondta: -Papa, Kérlek!
A Dalnok a távolba merengett és eközben érezte a kutya gondolatait:
-Miért?

A Dalnok vett egy mély lélegzetet és felemelte barátját.
A kutya addig reménykedett, a Dalnok úgy érezte elárulja őt.
Bevitte barátját a rendelőbe. Üres volt, senkire nem kellett várni. Letette hű kutyáját az asztalra. Az orvos bejött, hogy tegye a dolgát.
A Dalnok azt kérte tőle várjon, amíg kimegy, nem tudott volna ott maradni és látni.
Maró könnyekkel a szemében kezébe vette a nagy kutya fejét. Belenézett utoljára a nagy barna szemekbe és ott végtelen szeretetet látott. A kutya visszanézett és mintha a szeme azt mondta volna: Szeretlek Papa! Sajnálom!
A Dalnok lassan visszafektette őt az asztalra és megcsókolta a fülei között.
Viszlát Öregfiú, Te vagy a legjobb. Szeretlek!

Én, Silverdene Emblem O'Neill (a családi nevemet csak a családom ismeri, barátoknak és ismerősöknek csak Blemie),
az éveim terhe alatt és mert már gyengeség uralkodott el rajtam, érezve életem végének közeledtét ezennel megteszem végakaratomat Gazdámnak. Ő nem tudja, hogy végrendelkezem, majd időben megtudja. Amikor majd magányos pillantában rám emlékezik megismeri majd a végakaratomat.

Nagyon kevés dolgot hagyok hátra. A kutyák bölcsebbek az embernél. Nem halmoznak fel dolgokat. Nem gyűjtenek vagyont.
Nem hánykolódnak álmatlanul amiatt hogyan tartsák meg amijük van és hogyan szerezzék meg azt, amijük még nincs.
Nincs más érték, amit hátrahagyhatok mint a szeretetem és a hűségem. Ez az amiket azokra hagyok, akik szeretnek, a Gazdámra és a Gazdasszonyomra, akik igazán szomorúak lesznek.
Arra kérem Őket, emlékezzenek rám mindig, de legyenek soká szomorúak. Életemben osztoztam a szomorúságukban és örültem, ha Ők boldogok. Nagyon fáj nekem, hogy most majd éppen én okozok nekik szomrúságot. Hadd emlékezzenk rám úgy, mint a világ legboldogabb kutyájára.
Most amikor vak, süket és béna lettem,amikor a szaglásom is cserbenhagyott, amikor a nyúl elfuthat előttem és észre sem veszem, a büszkeségem is odalett. Az élet már gúnyt űz belőlem, itt az idő! Túl beteg vagyok már ahhoz is, hogy szomorkodjak.

Szomorú dolog elhagyni őket, de nem szomorú dolog elmenni. A kutyák nem félnek a haláltól, nem úgy mint az emberek. Mi elfogadjuk, hogy ez része az életünknek és nem valami idegen és szörnyű dolog. Hogy mi van a halál után? Ki tudja!

Szeretném azt hinni, hogy ott van a Paradicsom, ahol mindenki fiatal és erős.Ahol egész nap móka és játék van. Ahol az egész áldott nap egy hosszú ebédidő. ahol a hosszú estéken ezer tábortűz fénye mellett bóbiskolva visszaemlékezhetek földi életemre és szerethetem tovább a Gazdáimat.
Azt hiszem annyi minden van ott, hogy el sem tudom képzelni.
De a béke az ami biztos..
Béke és hosszú pihenés a megfáradt, öreg szivemnek és fejemnek.
Talán mindennek a végén ez a legjobb.

Egy nagyon komoly kérés: Szinte hallom a Gazdasszonyom " Blemie után nem kell másik kutya, nem tudnám ugyanúgy szeretni" Csak azt szeretném kérni tőle: Legyen másik! Nagyon szegényes tisztelgés lenne az emlékem előtt, ha nem lenne másik kutya a családban. Amit igazán érezni szeretnék az az, hogy miután én a családhoz tartoztam, már nem tudnak kutya nélkül élni. Nem vagyok egy beszűkült, vagy féltékeny lélek. Mindig elismertem, hogy a legtöbb kutya jó.
Az utódom lehet akármilyen szeretnivaló, illedelmes, hasznos az alap én vagyok. A gazda és a Gazdasszony nem vár el lehetetlent. De akármilyen jó is az utódom, az apró kis tökéletlenségei éltetik az emlékemet.
Ráhagyom a nyakörvemet, a pórázomat és az esőkabátomat. sohasem fogja kitüntetésként viselni ezeket mint én, de biztos vagyok abban, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy ne egy esetlen szerencsétlen vidéki kutyának tűnjön. Kívánom, hogy legyen boldog a házamban.
Egy utolsó szó búcsúzóul a Gazdáimhoz. Amikor meglátogatjátok a síromat, akkor legyetek szomorúak, de kicsit boldogok is, ha a szép és hosszú életemre emlékeztek:

Nem számít milyen mély az álmom, és nincs olyan erő ami visszatarthatna egy farkcsóválástól !